Endurance teszt a Gerecse50-en
‘Nagy találkozás volt. Első találkozás volt. Úgy a Gerecse50-nel, mint a BioTechUSA-val.
Egyből a leghosszabb távon. S természetesen futva. Bevallom, magamtól eszembe se jutott volna. Kedvesem volt az ötletgazda, s aztán a húzóerő is. Már az induláshoz is nagy szükségem volt erre, mert még az utolsó pillanatban is szerettem volna visszavonulót fújni. Megrettentett a táv. És a terep. És mit fogok enni, inni? Hogy cipelek magammal közel 7 órára elegendő élelmet?
Szerencsére az energiaellátás problémáját megoldotta a BioTechUSA BSI Futónagyköveteknek küldött teszt csomagja. Bevallom, volt bennem para, és egyfajta szkeptikusság is, nem ismervén még csak hasonló termékeket se. Féltem attól, hogy nem hozza a kívánt eredményt, attól, hogy képtelen leszek legyűrni a torkom, de attól is, hogy esetlegesen behajt az erdőbe 🙂
Az esemény hetében mindenféle tüneteket produkáltam. Itt fáj, ott fáj, megfáztam, gyenge vagyok, fáradt vagyok, névnapom van. Kerestem a kibúvót, de titkon persze ott munkálkodott bennem a tettvágy. Mert ez kihívás volt a javából. Átlépni a maratoni távot, s terepre váltani az aszfalt helyett.
Végül minden adott volt hozzá, hogy belevágjak. Tökéletes fizikai állapot, kiváló időjárási viszonyok, megfelelő mennyiségű és minőségű tápanyag, s a kéz, mely fogja kezem.
Felszerelkeztünk, útrakeltünk.
A vonalkód leolvasása után már elmúlt minden feszültség, magamba döntöttem egy EnergyShot ampullát s laza kocogással nekivágtunk az 50 km-nek.
Az első ellenőrzőpont úgy jött el, hogy észre se vettem. Végig beszélgettük, s futottuk az odáig vezető utat. Nem vagyok jó a frissítésben, általában csak akkor iszom, amikor már késő. De most tartottam magam az előre kigondolt tervhez. Az ivóhátizsákba még otthon bekevertünk két tasak Isotonic port és elhatároztam, hogy kb. 4 km-enként iszom 1-2 dl-nyi Iso italt.
Pecsételtünk, vetkőztünk, s lódultunk tovább. Előzgettük a túrázókat, üdvözöltük az ismerősöket, gyönyörködtem a tájban, kattogtattam a fényképezőgépet. 8 km után elhagyta a számat a „még egy maraton hátra van” mondat, na ezt nem kellett volna, az ilyen gondolatok szokták előidézni a fejben széteséseket. Az első nagyobb emelkedőket sétálva tettük meg, tudatosan, hogy a futható terepekre maradjon még szufla. Úgy okoskodtunk, hogy nagyjából 10 kilométerenként lesz szükségem egy-egy Energy Gel-re, így az elsőt el is fogyasztottam. Meglepően finom volt, ütős narancs ízzel. A kis tasak könnyen bontható, nem kellett azzal foglalkoznom, hogy ragad, folyik, stb.
A baji vadászházhoz még mindig mosolyogva érkeztünk, gyors frissítés, s robogás tovább.
Itt már éreztem, hogy a lejtők nem annyira a barátaim, mint hittem. Sokkal többet kivettek belőlem, mint gondoltam volna. Visszafogottan ereszkedtünk alá, s haladtunk Tardos felé. Itt csapott meg először egy kis irigység, ahogy elnéztem a falatozó, sütkérező, pihengető embereket. Felmerült bennem a kérdés, hogy nekünk nem így kellett volna-e. Hátizsákkal, szép komótosan. De érdekes dolog ez a futás, mert amint újra nekilódultunk, már örültem, hogy képes vagyok erre. Hogy képes vagyok így haladni. Sok helyen belassultunk, mert csak egyesével tudtunk araszolni, de ezek a pillanatok adtak alkalmat arra, hogy élvezzem a tájat, hogy szusszanjak, hogy pózoljak Imi kamerájának, kortyoljak az Iso-ból vagy egyek egy tasak Energy Gel-t. Kezdtem megszokni az ízeket, de azért variáltam is, most épp a barackos változat következett. Gyomorprobléma sehol, nyugalom minden téren. 🙂
Pusztamarót, Héreg, lejtők és emelkedők, csodálatos mezők, mindennél zöldebb fák. Szívtam magamba mindent, amit a hétköznapok betonrengetében nem kaphatok meg. Örvendeztem, hogy ismét pályán vagyok, és itt van velem Ő, és újra közösen élünk meg egy újabb csodát. Eljött a féltáv, s még mindig nagyon jól éreztem magam. Furakodtak a fejembe a számok, hogy még több, mint egy félmarcsi, de igyekeztem nem foglalkozni vele, helyette pöröltem kedvesemmel, aki folyton itatni akart, a dehidratáltság veszélyére figyelmeztetve. Szófogadóan döntöttem hát magamba az isoitalt.
Aztán éreztem, hogy valami készülődik, van valami a levegőben. Az ellenőrző pontnál majd mindenki fekszik, levetett cipők, nagy sóhajok.
Bányahegy.
Csak hallottam róla. Hangosan dörömbölt a szívem, ahogy elkaptam a szófoszlányokat. Bányahegy. Mindenki rettegve beszélt róla. Igyekeztem összeszedni magam, megettünk egy fél banánt, megittam egy Magna Shot ampullát, nehogy begörcsöljek a meredek emelkedőn és nekivágtunk.
Csak mentem és mentem, és büszke voltam magamra, hogy mennyire erős és elszánt vagyok. Felértem, és vártam, hogy majd Imi mond valamit, hogy ez igen, vagy tudom is én. De mivel nem szólt semmit, hát én kérdeztem őt: nos, ennyi volt? Értetlenül nézett rám, aztán leesett neki. Ja, ez még nem az volt. Ez csak a hegy lába volt. Nem tudom elmondani, mit éreztem. Mint akit leforráztak. S amikor pár lépés múlva megláttam a falat, na akkor elkapott a harci düh. Én oda ugyan fel nem megyek. Visszafordulok, bizony vissza. Láttam, ahogy küzdenek az emberek, négykézláb, kövekbe, gyökerekbe kapaszkodva. Már a gondolattól is szédültem, de akkor Imi megmarkolta a kezem, és nem volt visszaút. Vonszolt maga után, nem is értem, hogy csinálta, néha mind a két kezemmel kapaszkodtam belé, csoda hogy nem húztam vissza. Egy mögöttünk haladó fiú remélte, hogy ez riadólánc, s bekapcsolódhat ő is. És felértünk. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, hiszen lényegében felvittek. Ez érezhető is volt, mert az elkövetkező km-ek a rémálom km-ei lettek. 30 és 35-dik km között nem emlékszem semmire, se a tájra, se az emberekre. Csak arra, hogy dühös vagyok, hogy csalódtam magamban, hogy haragszom Imire. Hogy legszívesebben megállnék, és sikítanék. Hogy haza akarok menni. Hogy elfáradtam, nem akarok már nem hogy futni, de sétálni se. Néha fény gyúlt, ilyenkor tudtam, hogy már megint mentálisan adom fel. Hogy nincs nekem semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam. Főleg fejben. Csak ittam az Iso-t, ettem az Energy Gel-t és futottuk a kilométereket egyenletes tempóban.
Miután kidühöngtem magam, miután megtettünk újabb kaptatókat, valahogy visszatért az életkedvem. Eljött a negyvenedik, aztán el a maraton is. És határtalan büszkeséget éreztem. Átléptem. És itt vagyok, és még mindig futok.
A Turul felé haladva megdicsértek bennünket az emberek, hogy milyen frissek vagyunk, és buzdítottak, lelkesítettek. Villáminterjút adtunk, és tapostunk tovább. A lépcsőn azt gondoltam, kéz a kézben lesétálunk. Ehelyett kéz a kézben lefutottunk. És innen már nem volt megállás. Vitt a lendület, a hév, a lelkesültség, éreztem, hogy meglesz, hogy 7 órán belül leszünk. Boldog voltam, és rettenetesen büszke.
Ezért futok. Ezért szeretem igazán. Hogy átélhetem ezeket a pillanatokat. Hogy futás közben lehetek nagyon fent, de nagyon lent is. Az mind-mind én vagyok. És mindig tanulok belőle, és így leszek egyre erősebb, és egyre bátrabb.
És végre beérkeztünk.
Átvettük a kitűzőket, okleveleket, s elfogyasztottunk egy-egy Recovery Gel-t. A cseresznyés volt nekem leosztva, de mire észbe kaptam kedvesem már betermelte. A citromos hozta a már ismerőssé vált kellemes ízt.
Gerecse50, én és BiotechUsa. Nagy találkozás volt!
Köszönöm a BiotechUsa-nak a lehetőséget, hogy megismerkedhettem a termékeivel. A hatékonyság megkérdőjelezhetetlen. Az ízvilág változatos, a kiszerelés is nagyon jól eltalált. Számomra fontos volt, hogy ne okozzon időveszteséget, ne kelljen bénázni a kibontással, ne kenjem össze magam. A tasakokon lévő feliratok – before, during, after – pedig még az olyan kezdőknek is egyértelművé teszik a használatot, mint amilyen én vagyok 🙂 Hat és fél órát voltunk terepen, és kettőnknek egy kis futózsákban elfért minden, amire az egészséges célbaéréshez szükség volt!’
Baráth Andrea