Bármit elérhetsz

Szombaton elmentem futni

Szokás szerint. Imádom a szombati futást, mert nincs sem előtte, sem utána munka, ha nagyon elfáradnék, lefekhetek aludni, mert ez a héten – és most sokáig heteken át – az egyetlen pihenő napom. Reggel beiktattam egy masszázst, mert  úgy éreztem, már beállt a hátam. A masszőröm, Máté megjegyezte, hogy a mindennapos hengerezésnek köszönhetően csak a mélyebben lévő izmoknál van probléma, amit szépen kimasszírozott. Szóval hengerezzetek!

De nem is erről akartam írni…

Szombaton úgy futottam, hogy az Árpád-híd, Margit-híd kört – a Szigeten kívül – futom végig. 8 km. Kényelmes ujjatlan futócuccban mentem, passzentos gatyában, jó idő volt. És megjegyezném, elég lassan töszmörgök. Kocogás ez inkább, nem is futás, de kit érdekel. Futok és kész. Amióta lefogytam elég tónusos a karom, a hátam mindig is nagy volt, ehhez keskeny a derekam és elég izmosak a lábaim. Bár én ezt belül nem igazán gondolom olyan nagy dolognak,én nem látom kívülről és a fotókon mindig meglepődöm. A Komjádi Uszodánál egy bácsi messziről meglátott és elkezdett nekem tapsolni. Mintha valami sportoló lennék, vagy mi 🙂 Futottam vagy 8-9 km/h-val. Amikor odaértem hangosan gratulálni kezdett. Nagyon cuki volt, és elképesztő motivációt adott. Jól esett nagyon, pedig ha fordítva lenne – gondolj bele –mi bátorság, milyen jóindulat kell ehhez, hogy egy vadidegent megdicsérj az utcán…

Utána lefürdödtem egy edzőteremben és egy másik futószerkóban – mert nem volt kedvem gondolkodni, mit vegyek fel – elmentem Tescozni. A Tescoban odajött egy eladó, amikor bután néztem az izzókra és megkérdezte, hogy úszom-e. És beszélgetni kezdtünk arról, melyik sporttól hogyan izmosodnak az emberek 🙂 Egy napra két élmény. El vagyok kényeztetve…

Elgondolkodtam azon, hogy mióta is „gyúrok”

Megtaláltam az első edzésnaplómat és étkezési naplómat 2006-ból. Akkor költöztem fel Pestre, akkor álltam neki komolyan edzeni. Előtte elvégeztem a fősulit, a főiskola idején pedig aerobik edzőként kerestem a sulira valót. Imádtam. De valahogy nem volt az igazi… Új kihívásra vágytam és igazából ki is égtem.  Volt, hogy heti 15 órát tartottam és mellette próbálkoztam a súlyzós edzésekkel, de visszagondolva – elég gagyin.  Akkoriban döntöttem el, hogy ha elköltözöm otthonról és én veszem magamnak a kaját és én főzök magamra, akkor úgy fogok táplálkozni és úgy fogok edzeni, hogy izmos legyek. Nagyon izmos. Akkor még testépítő akartam lenni, de nem igazán volt fogalmam arról, hogy az mivel jár… Már tudom és már nem is akarok testépítő lenni:D

Aztán 2008-ban színpadra álltam. Olyan formával, amire azóta sem mondom, hogy ciki. Büszke vagyok rá, soha nem csaltam az étkezésben, és valami hihetetlenül eltökélt voltam. Azóta sem volt bennem soha ilyen motiváltság a versenyzés terén. Aztán versenyeztem még 2009-ben, ’11-ben, ’12-ben. Egyre kevesebb motivációval, mert azért azt nem árt tudni, hogy a fitnesz, mint versenysport messze nem az egészséget szolgálja még naturálon sem. És ezt éreztem valahol belül. Éreztem, hogy ez nem az én utam. A színpadon minden mosoly hamis! Totál kikészít fizikailag, pszichésen azért, hogy 20 ember lásson a színpadon, megpaskolják a vállamat, hogy „tökügyi vagy” és sehányadik legyél úgy, hogy tízszer annyit raktál bele, mint az előtted lévők összesen… mert nem ezen múlik. Akkor meg minek csinálom? Ez volt a kérdés, amire meg kellett találnom a választ!

Helyrehoztam a szervezetemet, ami már bizony lázadt a diéta ellen. Okosan, nyugodtan, görcs nélkül, szeretettel és motivációval körülvéve álltam neki a diétának 2014 végén, 2015 elején. 10 kilót adtam le és most nagyon jól érzem magam. Fura visszagondolni az elmúlt hónapokra. Nem jut eszembe, hogy olyan nagyon szenvedtem volna. Pedig szoktam éhes lenni, az biztos, néha hisztizem is a barátaimnak, hogy éhes vagyok. Vannak nehezebb napok bizony, de ezek is eltelnek… Erős vagyok és élvezem az edzéseket. Hihetetlenül élvezem! És az új edzésmódszert, amiben eleinte nem hittem. Azóta ez lett az életem. A saját testsúlyos edzés némileg keverve a súlyzóssal, de nem nagy súlyokkal. És a futások. Hozzátenném, volt egy pár hét, amikor úgy gondoltam, versenyezni fogok. Vissza is jött minden stressz. Megállt a fogyás, idegbeteg lettem és rágörcsöltem, hogy meg KELL csinálnom. Időpontra. El is engedtem a dolgot. Mert azt már nem én akartam volna… Persze, nem mondom, hogy soha;-)

Itt vagyok ma

Elégedetten, boldogan, bár mindig reálisan látva, hogy hol van még faragnivaló. Itt ülök és eszembe jut a bácsi az uszodánál, a tesco-s eladó, az edzőteremben az edzőtársak dicsérete, a szemem sarkából észrevett elismerő tekintetek, az elképesztően sok pozitív visszajelzés. Megcsináltam. És ha én képes voltam erre, akkor bizony bárki képes erre. Kell egy cél, kitartás, bizonyos áldozatok, de sosem több, mint amennyit megér! És meg tudod csinálni. Bárki meg tudja csinálni. Mert bennem a világon semmi különleges nincs. Ugyanúgy emberből vagyok, mint Te. Akartam, terveztem, és megcsináltam. Ahogy Erika és Pocak is és még sokan mások, akiknek segítettem lefogyni. És én Mindannyiukra elképesztően büszke vagyok!