Amcsi túra (első állomás) – Faldum Gábor beszámolója

A reptérre kiérve kellemes meglepetésként ért, hogy nem egyedül vágok neki a tengeren túli útnak, ugyanis világbajnok paratriatlonosunk, Boronkai Péter is ugyanazzal a járattal utazott, mint én. Maga az út gyorsan eltelt, mivel azon kevés szerencsések közé tartozom, akik szinte bárhol, bármikor el tudnak aludni. Ennek köszönhetően a transzatlanti 7 órás út Chicagóig szinte teljesen kiesett. Egy rövid időre szakítottam állandó utazótársammal, Tóth Tomival, ugyanis lehetőség adódott egy triatlon fanatikus családnál eltölteni azt a pár napot, amíg Kanadában tartózkodom. A chilei Felipe Barraza és az új zélandi Cameron Todd szintén velem együtt élvezhették a család vendégszeretetét. A körülményekről csak annyit, hogy 2 hét dáridóról szólt a kint létünk.

Edmonton belvárosától viszonylag messzebb laktunk, de mindenért kárpótolt a szállásunk családiassága, a kitűnő edzéslehetőségeink, és úgy általában az a pozitív érzés, ami körülvett minket. A klímának, a versenypályának vagy a jó formámnak köszönhetően szinte semmi izgalom nem volt bennem, és alig vártam már a megmérettetés napját. Meg kell jegyeznem, hogy sokat hűlt az időjárás a versenyre virradóan. A pontos adatok a következők voltak: a levegő 7, a víz 16,8 fokra lett bemérve. A délelőtti futamokon az amatőröknek nem is triatlont, hanem duatlont rendeztek ebből kifolyólag. Az ITU-nak van szabálya ilyen esetekre az elit esetében is, mely úgy szól, hogy a levegő és a víz hőmérsékletének az összege, ha nem éri el a 25 celsius fokot akkor rövidítik az úszást 750 méterre. Mivel sprint távú versenyről volt szó ez minket nem érintett. 🙂 A rutinos kanadai család azonban fel volt készülve a hasonló eseményekre, így a reggelinél mindhármunknak kiosztottak melegítő talpbetétet meg kézmelegítőt, ami addig eszembe sem jutott mint opció.

A 130 főre kialakított athlete lounge éppen elég kicsi volt ahhoz, hogy hering módjára ne hagyjuk kihűlni a másikat. A bemelegítésre szánt idő nem is tudom hogyan, de olyan gyorsan elment, hogy szinte semmit sem csináltam a verseny előtt. Felhúztam a neoprénem, és kisétáltam Tomival a rajthoz, pont mikor már sorakozattak fel minket. A vizet még csak nem is érintettem előtte, de gondoltam a közel 17 fokos közegbe belecsobbanni csak felüdülés lehet. Az úszás elejével nem is volt még problémám. A bajok akkor kezdődtek, amikor valaki pont ugyan azt az ívet szerette volna megúszni, amit én néztem ki magamnak. Szerencsére ezzel is csupán pár pozíciót veszítettem. Kimászásnál a Mola, Pereira páros között szinte vakon rohantam a kerékpáromért, mivel kimászáskor kicsit szétesett a kép a fejemben. Keróra pattantam, és csak tettem a kereket a sorban.

A második szám elejére három részre szakadt a mezőny közel azonos távolságra egymástól. Én a második bolyban küzdöttem a felérésért. Azt tudni kell rólam, hogy szeretem a hideget, legalábbis jobban érzem magam, mint a rekkenő hőségben, de ez most már nem az a „szerethető” kategória volt, amit gond nélkül megold az ember. A szakadó eső sem segítette a dolgunkat, így csak az járt a fejemben, hogy vajon a többiek is ennyire élvezik a bulit, mint én. Ez végül olyannyira erőt adott, hogy a kerékpár végét már szinte élveztem. Persze ebben annak is szerepe volt, hogy addigra már felzárkóztunk az elejére, és annak ellenére jó állapotban voltam, hogy ezért a mutatványért én is rendesen odatettem magam. A legnagyobb problémát a kerékpár második felében a váltó kezelése okozta, ugyanis a Campagnolo rendszeren nem tudtam leváltani. Nem jutott jobb eszembe, mint ahogy Mo Fara ünnepelte 5km-es vb címvédését: számba vettem a hüvelykujjam, mint egy csecsemő. Ez bizonyult a legjobb megoldásnak, hisz utána működött a testem…

A leszállás jól sikerült, az öltözés most viszont elmaradt a tőlem megszokottól, de a többiek is alulteljesítettek. Lefagyott végtagokkal gyors öltözést abszolválni nem kis kihívás ugyanis. A 4. helyen kezdtem meg az utolsó számot, amikor a gyorslábú spanyol és dél afrikai sor megérkezett. Ekkorra már semmit nem éreztem térdtől lefelé, ami a verseny végéig nem is javult. Az utolsó kilométerre nagyjából egyedül maradtam, de mögöttem nagy harc folyt a helyekért, így nem lehetett egy pillanatig sem kiengedni.

Végül az előkelő 13. helyen zártam a versenyt, amire nagyon nagy szükség volt a World Triatlon Series összetettjében való előrelépéshez (a 21. helyre kapaszkodtam fel ezzel az eredménnyel, valamint ismét egy sikeres lépést tettem a jövő évi rioi olimpia felé).

A kanadai futam után másfél hét minőségi edzést végeztem még a helyszínen Felipével, ami során egy másodpercig sem kíméltük egymás tüdejét és izomzatát. Nagy szükségünk is lesz rá, ugyanis következő „végső” állomás Chicago, a WTS sorozat nagydöntője, ami kiemelt pontozásával nagyban befolyásolja a világbajnoki sorozat végeredményét. Körülöttem elég sűrű a mezőny, de egy újabb jó szerepléssel esélyem van a feljebb lépésre.

A verseny helyi idő szerint 17:00 kor kerül megrendezésre most szombaton, és minden szurkolást köszönettel elfogadok. Stay Tuned.

Faldum Gábor