Az első maraton váltóm
Régen, amikor nézegettem a maraton futókat, főleg a váltókat, mindig azon gondolkodtam, hogy abban az irdatlan tömegben hogy a fenében találják meg egymást a váltótársak. Aztán még a Legion Run-ra való felkészülés idején rámírt Fut a Szabi, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert egy barátjuk kiesett a négyesből. Persze, egyből mentem és tök örültem, hogy gondolt rám:) A kérdésekre pedig majd csak kapok választ, elvégre olyan sokaknak sikerült már… csak nem lehetek ennyire béna 😀
Eljött végre a maraton előtti nap
A héten nem sikerült sokat futnom, egy spinningen voltam hétfőn, aztán csütörtökön futottam 8,5 km-t futópadon és így vágtam neki a 8,2 km-es részemnek. Bizony párszor átfutott futás közben a fejemen, hogy nem készültem fel rendesen és meghalok, mire beérek. De természetesen a szokásos kis önmarcangló rosszindulatom volt ez, mert nehogy már ne bírjak végig 8 km-t… Ha álmomból felébresztenek, fél lábon is…
Na de nem indult minden éppen ideálisan…
Jól bevált technika, hogy este szépen ‘töltök’ szénhidráttal, majd reggel szintén zabpehely tojással, futás előt 3 órával utolsó kaja és másfél liter víz még délelőtt… Ez volt a terv, ami mindig be szokott jönni és mindig komfortosan vágok neki a távnak. Csakhogy most valami vadidegen vegyes áfonyás gabonaszörnyedvényt sikerült beszerznem, amiben mindenféle magvak és kókusz is volt és este még a marketing osztály is összeröffent egy csapatépítésre, ahol lecsúszott 2 sörike… Utólag az első tűnik a ludasnak abban, hogy éjféltől a WC-n töltöttem az éjszakát majdnem reggelig, közben a telefonon interneten keresgéltem, hogy mi ilyenkor a megoldás és mi a futók bevált módszere ilyen esetben. Semmit sem találtam persze, csak azt, hogy hogyan előzzük meg a bajt… Na így sem jártam még. Reggel 6-kor kb. másfél óra összesített alvás után kezdett a pánik eluralkodni rajtam, mert hát mégsem hagyhatom cserben a többieket és ezt akkor is meg kell csinálnom, ha csak négykézláb megy. Nem is emlékszem, mikor voltam ilyen görcsösen hasfájós állapotban utoljára, talán valamikor gyerekkoromban…
Bejött tehát a legnagyobb félelmem…
Bár én mindenen képes vagyok bepánikolni… De sebaj – gondoltam – egyszer ezt az érzést is meg kell ismerni és ki kell tapasztalni, milyen, de MIÉRT PONT EGY MARATON VÁLTÓNÁL??? Reggel 8-kor már a gyógyszertárnál tobzódtam Immodiumért, majd sasszéztam tovább a kisboltba kekszért, ropiért és szerencsére otthon volt Isotonic izotóniás ital, amit óvatosan iddogáltam, de a futásig nem csúszott le, max fél liter folyadék. Merthogy féltem, hogy úgy jön ki, ahogy bement…
Írtam Szabinak, hogy osztozhasson a pánikomban, de igazából nem ragadt rá a dolog. Nem tudom, hogy azért mert a homlokára csapott, hogy ‘na ez is csak egy szőke’, vagy azért, mert tudta, hogy úgy is megcsinálom… Mondta, hogy a maratonon több helyen van toi-toi a táv közben, ne aggódjak. Persze utólag tudom, hogy baromira nem volt sehol. Épp ettől való félelmemen a biztonság kedvért elraktam egy ezrest, hátha be kell sunnyognom a mekibe, vagy valami étterembe útközben 😀
Közben ráírtam Makár Tomira is, hogy vészhelyzet van, mit csináljak.
Ő is halál nyugodtan közölte, hogy ne aggódjak, futás közben nem fog zavarni… De azért az indulásig többször rámírt és megkérdezte, hogy vagyok 🙂 Utólag is köszi érte, nagyon jól esett:) Persze közben én is nagyon koncentráltam arra, hogy azon nyomban rendbejöjjek. Jó egyébként ez a pszichés öngyógyítás, hiszek benne, hogy valamilyen szinten működik. Például randi előtt is egy nap alatt elmúlik a lázas náthás kórság, ha nagyon akarom 😉 Na de a lényeg a lényeg, 2 Immodium, egy zacskó keksz és két zacskó ropi nagyjából rendbe rakott, utána még ettem futás előtt 3 órával egy kis kekszet és onnantól nem mertem enni. Kicsiket kortyolgattam, mert mégiscsak negyven fok volt és éreztem is, hogy ki vagyok száradva, ilyenkor össze-vissza ver a szívem. De gondoltam, 1 óra futásba ne kelljen már belehalnom, az istenáljdonmeg! És közben fájt a hasam és azon aggódtam, hogy ne akkor jöjjön rám a baj, amikor indulnom kéne…
Tipp: olvasd el Janota Zoltán 10 hasznos tippjét maratoni felkészüléshez!
10:30-kor találkozott a csapat: Döme, Jani, Szabi és én
11-kor indult a maraton és én a 3. váltóponton voltam, a 3. szakaszt futottam. Szabi párja, Bogi pedig egy másik csapattal futott, és szerencsére kettőnknek ugyan az a szakasz jutott, így nem untam magamat halálra, amíg a váltópontra értem és amíg ott megvártuk a váltótársakat. Megkaptuk Szabitól a rajtszámokat, jól megjegyeztük egymás ruházatát, megbeszéltük nagyjából a tervezett időket és hogy FB-on írunk majd egymásra, ha megvolt a váltás, hogy a következő kalkulálni tudjon.
A maraton rajtja után elindultunk Bogival a Petőfi-hídhoz. Itt vártuk az első maratonistákat, jó volt nekik szurkolni és látni, milyen tempóban nyomják végig a 42 km-t. Maga a rajt is 20 percig tartott egyébként, olyan sok induló volt, Döme nagyjából 8 perc után ért a rajtvonalhoz és kezdhette meg a futást. 12:25-kor jött az üzenet, hogy Jani elrajtolt és kiszámoltam, hogy nagyjából fél 2 fele ér oda az én váltópontomhoz. Persze mi Bogival már háromnegyed 1-kor nem bírtunk magunkkal és melegítgettünk. Úgy éreztem, hogy nem lesz gond, de nem mertem elkiabálni, azért nem volt teljes a komfortérzés. Futkároztam kicsit, hogy lássam, hogyan reagál ‘Pocak’, de viszonylag nyugisnak tűnt és próbáltam inkább a távra koncentrálni. Bogi is mondta, hogy ne gondoljak rá, csak a távra, meg a célra, meg az útra, de hát ilyenkor lehet ám beszélni az embernek…
Jött a (meg)váltás…
Jani már futás közben levette a váltó rajtszámot magáról és messziről integetett, hogy forduljak, rámcsatolja és már mehetek is. Köben azon járt az eszem inkább, hogy basszus, így hogy indítom az Endomondot és a zenét, ha ennyire sürgős a dolog? 😀 Persze az első 100 méteren minden elektronikai eszközt sikerült beizzítani, nem is volt ezzel gond. Egyébként tök vicces volt, amikor álltunk sorban a WC-nél, a mögöttem lévő nőnek bejött a váltótársa és odajöttek szólni, hogy ugyan már kegyeskedjék váltani és futni, de ő közölte, hogy még pisilnie kell, bocsi… Hát, van, akinek nem annyira sürgős ez 😀
Nagyon jól oldották meg a váltást amúgy, semmi gond nem volt, százasával rajtszám szerint voltunk ‘karámokba’ terelve és innen jól látta a befutó és a váltótárs is a másikat. Simán ment is minden, szépen elindultam. Hozzátenném, hogy negyven fok volt, totális napsütés és előreláthatólag sehol sem várt rám árnyék, csak a hidak alatt, mert rakparton futottam szinte végig. Így kiszáradva ez különösen jó hír volt…
Nagyjából 200 méter után jött egy frissítő, amit ki is hagytam, de a poharakkal már itt meggyűlt a bajom, mert szét voltak dobálva az út teljes szélességében és bizony nagyon csúszós élmény volt rájuk lépni. Gondoltam, megyek középen, mert úgy is mindenki az oldalt lévő asztalokat célozza és talán van annyi esze, hogy ott el is dobja a poharat, de nem, volt aki kifejezetten középre hajította be. Tapsi-tapsi…
Nagyon furcsa volt látni, hogy rengetegen sétáltak.
Szerintem volt olyan szakasz, ahol többen sétáltak, mint ahányan futottak. Ami persze nem baj, ha ezt nem úgy teszi valaki, hogy hátra sem néz és egyszer csak megáll, mert úgy gondolja, hogy pihen, aki mögötte jön, az pedig simán ledózerolja… De voltak, akik futás közben gondolták, hogy 90fokos szögben kanyarodnak egyet az egyenes úton, ami szintén kicsit bosszantó, mert megtöri a ritmust, ahogy nekimész… És ilyenkor nem annyira őszinte a mosolyom… Azokról nem is beszélve, akik öten trécselve sétáltak egymás mellett, hogy négy métert kelljen oldalra futnom, hogy ki tudjam őket kerülni… Na de ennyit a negatívumokról. Én ha egyszer megállok sétálni, tuti nem indulok el még egyszer, úgyhogy inkább nem állok meg 😀
Jó volt tudni, hogy a Margitsziget végéig kell nagyjából futni, így ki tudtam számolni, mennyi van hátra és így kalkuláltam az erőmmel is. Amikor a 30 km-es táblát megláttam, kicsit meghúztam a tempót. Nem frissítettem végül is sehol, mert az is csak megtöri a tempómat és úgy sem sikerült még soha a számba juttatni a vizet, helyette nagyjából felét magamra, felét meg magam mellé öntöm, szóval inkább kihagytam. Nem akartam rontani az összidőnkön, amit tudtam, megtettem, hogy az előzményekhez és körülményekhez képest jól menjen! Láttam elsuhanni egy kürtőskalácsot aztán megelőztem egy menyasszonyt, egy Rubik kockát és láttam mögöttem futni egy gitáros pasit 😀 Vannak azért itt is elmeroggyantak 😀
Ahogy beértem a váltópontra, hallottam, ahogy bemondták, hogy megérkezett a Barátokkal Fut a Szabi csapat tagja, amit elképesztően jó érzés volt hallani. Rádobtam a váltórajtszámot Szabira, ahogy Jani is rám, messziről integetve és mutogatva, hogy rajtra készen várjon, de Szabi még gratulált és adott két puszit, mielőtt útnak indult volna. Döme, a csapat első futója pedig itt várt, átvettük a csomagomat, kicsit pihentem, megbeszéltük az élményeket és pont beért Bogi is, úgyhogy mentünk vissza Hősök teréhez, hogy lássuk Szabi befutóját.
Miután mindenki nagy boldogságban megérkezett, átvettük az érmeket és megállapítottuk, hogy ez egy szuper nap volt!
A hangulat egyébként leírhatatlan, ahogy futsz és zenekarok mellett haladsz el, a rengeteg szurkoló őrületes bíztatása is úgy eltereli a figyelmedet, hogy el sem fáradsz, csak mész és próbálsz minél több élményt, látni- és hallanivalót magadba szippantani. Imádom ezeket a futóversenyeket, még akkor is, ha sosem lesz belőlem nagy futó (nem is akarom) és ha sosem fogok maratont futni… Mert ez a 10 km körüli táv ez nekem bőven elég az egészséghez, a jó közérzethez és egy kis kihívásnak! Ja, igen és a nagy félelmem: lehetett zenét hallgatni. Örök hálám ezért 😀
Jó volt olvasni, hogy több élsportoló is csatlakozott a maratonhoz, többek között Szilágyi Áron, a BioTechUSA támogatott sportolója is, aki a futásával a Bátor Tábor alapítvány javára gyűjtött adományokat!
Dóri